A következetlenség leleplezése

Vannak álláspontok, amelyek nem rosszindulatból születnek, nem támadnak senkit, mégis önmagukba záródó ellentmondást hordoznak. A modern ember egyik kedvelt menedéke ilyen: az a gondolat, hogy Jézus történelmi személy volt, de a csodák és a feltámadás nem történtek meg.
Ez a mondat első hallásra semlegesnek tűnik. Nem sérti a vallást, nem bántja a hívőt, nem provokál. Csak éppen nem állja ki a történeti vizsgálatot.
Ez a leleplezés nem emberek ellen szól, hanem egy következetlen gondolkodási reflex ellen, amely inkább a modern világkép kényelméből, semmint a történelmi adatokból táplálkozik.

1. A források egysége: nem lehet kettévágni azt, ami egységben született

Az evangéliumok nem két külön könyv:az egyik Jézus életéről, a másik a csodákról. A kettő egy szöveg, egy szerzői szándék, egy hagyomány. Aki azt mondja, hogy Jézus élt, de a csodák nem voltak, az valójában azt mondja: a szerzők igazat mondanak, amikor Jézusról, mint tanítóról írnak, de hazudnak, amikor a csodákról írnak. Ez nem történeti módszer. Ez előfeltevés (hipotézis): a csodák nem történhetnek meg, tehát nem is történtek meg.
Ha valaki előre kiköti, hogy csodák nem létezhetnek, annak semmilyen szemtanúi sokaság nem lesz elég. Aki viszont nyitott a történeti tanúbizonyságra, az látja: a szemtanúk sokasága és az életükkel pecsételt tanúságtételük a legerősebb bizonyíték, amit az ókor ránk hagyhatott.
(Sokan azzal is érvelnek, hogy „tudományosan nem bizonyított”. Csakhogy a megtörtént dolgok nem olyanok, amelyeket tudományosan bizonyítani lehetne vagy kellene. A történelem nem laboratóriumi kísérlet, és az igazság nem csak az lehet, ami tudományosan bizonyítható — ez egy modern tévedés.)

Az evangéliumok és Pál levelei olyan korban születtek, amikor: a szemtanúk még éltek, a közösségekben voltak olyanok, akik látták az eseményeket, az ellenségek is jelen voltak. Ha a csodák nem történtek volna meg, akkor a legelső keresztény közösségek szétesnek, mert a szemtanúk tiltakoznak. De nem tiltakoztak.

A kereszténység: a zsidó vallási vezetőknek fenyegetés volt, a római hatalomnak gyanús mozgalom, a görög filozófusoknak nevetségesnek tűnhetett. Ha a csodák és a feltámadás kitaláció lett volna, akkor lennének: pamfletek, ellen-evangéliumok, hivatalos cáfolatok. De nincsenek, pedig az ellenséges tábor mindent megtett, amit csak tudott – keresztényüldözés. Ezt a legegyszerűbb és leghatásossabb formát miért nem alkalmazták? Ez történeti szempontból rendkívül furcsa, ha a csodák nem történtek meg, vagy ha tagadni lehetett volna ezeket.
Az a tény, hogy a mozgalom pont a Jeruzsálemi közösségben, a szemtanúk és az ellenfelek szeme láttára indult robanásszerű fejlődésnek, valóban azt jelzi, hogy az ellenfelek nem tudtak olyan tényt felmutatni, ami az egészet csírájában elfojtotta volna, mint hazugságot (egyet sem).

A kenyérszaporítás, a gyógyítások, a jeruzsálemi események: tömegek előtt történtek, sok szemtanúval, sok ellenséggel. Ha nem történtek volna meg, akkor a legelső keresztény prédikációk azonnal összeomlanak. De nem omlottak össze.

A modern ember néha megpróbálja úgy elhárítani az apostolok mártírhalálának súlyát, hogy azt mondja: „Biztos csak fanatikusak voltak.” Ez azonban történetileg tarthatatlan. Az apostoli levelekből világosan látszik: ezek az emberek józanul gondolkodtak, erkölcsi felelősséggel írtak, higgadtan érveltek, nem mutatnak szélsőséges, irracionális mintázatot, nem beszélnek gyűlölettel, nem uszítanak, nem radikalizálnak. Az írásaik: fegyelmezettek, logikusak, belső koherenciát mutatnak, tele vannak önvizsgálattal, és semmi jel nem utal arra, hogy bármelyikük pszichológiai értelemben szélsőséges lett volna. Ezért az apostolok halála nem magyarázható olyan kategóriákkal, mint: vallási téboly, ideológiai fanatizmus, szélsőséges önfeláldozás. A terrorista csoportok — amelyek súlyos károkat és emberi szenvedést okoznak — gyakran szélsőséges ideológiák, gyűlölet és radikalizáció mentén működnek. Az apostolok viszont sem gondolkodásukban, sem írásaikban nem mutatnak ilyen mintázatot. Ezért a mártírhaláluk nem magyarázható olyan pszichológiai kategóriákkal, amelyek a szélsőséges csoportokra jellemzőek. A leleplezés ötödik pontja tehát így szól: Az apostolok józan emberek voltak. A mártírhaláluk nem magyarázható fanatizmussal. Ezért a modern álláspont nem tudja megmagyarázni, miért haltak meg olyan eseményekért, amelyeket állítólag ők maguk találtak ki.

Aki azt mondja: „Jézus élt, de a csodák kitalációk, legendák.” Az valójában azt mondja: a tanítványok hazudtak, a közösségek tudatosan terjesztettek hamis történeteket, a mozgalom alapja egy szándékos megtévesztés volt (ami lehet Isten elleni is). Ez nem semleges álláspont. Ez vád — csak nem merik kimondani.
Különösen ellentmondó ez János evangéliuma 18:37–38 szavaival szemben, ahol Jézus ezt mondja Pilátusnak:
„Én azért születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.”
Pilátus válasza: „Mi az igazság?”

A „hozzáköltötték” kritika sem tartható olyan események esetében, mint a fényes nappali sötétség és a templom kárpitjának megrepedése. Ezek nem olyan jelenségek, amelyeket legendaként hozzá lehetne írni. Az egyik egy városszerte érzékelhető kozmikus sötétség volt, amelyet mindenki látott. (Római és görög történészek Thallosz és Phlegón elveszett munkáira hivatkozva említik, hogy a pogány világ is felfigyelt erre a különös, napfogyatkozáshoz hasonló jelenségre.)
A másik pedig a zsidó templom legszentebb részének fizikai sérülése, a kárpit kettéhasadása. Ha ez egy koholt, kitalált mese lett volna, a rabbinikus hagyomány vagy a keresztényellenes polemikák legfőbb fegyvere lett volna kijelenteni: „A kárpit teljes épségben állt egészen i. u. 70-ig, a rómaiak rombolásáig.” De ilyen állítás sehol sem bukkant fel.
Két külön helyszín, két külön közösség, két eltérő típusú esemény — egyik sem születhet „túlzásból” vagy „színezésből”. Ha ezek nem történtek volna meg, akkor az ellenséges vallási vezetők azonnal cáfolták volna, mert ezek az események szinte perdöntő erejűek. De megtörténtek, mert nem született cáfolat.

Ez a leleplezés, nem emberek ellen szól. Csak egy következetlen gondolkodási mintát leplez le. A történelmi dokumentumok alapján: vagy elfogadjuk, vagy elutasítjuk, vagy beismerjük, hogy a szétválasztás nem történelmi tény, hanem világnézeti választás.

A „Jézus élt, de a csodák legendák” álláspont tehát nem semleges, nem tudományos és nem is igazán történelmi. Hanem inkább egy világnézeti szűrő, amely kényelmesen kettévágja a forrásokat. Aki valóban nyitott a történelmi adatokra, annak előbb-utóbb szembe kell néznie ezzel a választással. Gondoljuk bele, ha a csodák tényleg megtörténtek, akkor nehéz lett volna ennél jobb és részletesebb „bizonyságot” hagyni az utókornak, mint amit az evangéliumok és az apostoli hagyomány tartalmaz.

Megjegyzés:
Ebben a cikkben szándékosan csak néhány problémára szorítkoztam, de sokkal több is fellelhető. Persze a csodák nem olyan típusú események, amelyeket a római vagy zsidó történetírók részletesen dokumentáltak volna, de az tény, hogy Jézust több független, nem keresztény forrás is megemlíti (Tacitus, Suetonius, Plinius, Josephus stb.). Ezek a szerzők ellenséges vagy semleges hangnemben írnak, ezért különösen értékes tanúk: megerősítik Jézus létezését, kivégzését és a mozgalom terjedését, ami cáfolja azt az állítást, hogy csak keresztények beszéltek róla.

Kapcsolódó cikkek:
   Gödel: Isten szükségszerű létezésének bizonyítása
   A kvantumfizika és a hermetika kapcsolata
   A templom hermetikus értelme