Az immanens szentség

A szentség nem egyetlen arcot visel. Van egy magasba emelkedő, transzcendens formája, és van egy csendes, anyai, immanens arca, amely a világban él, és a világot belülről alakítja át.

A transzcendens szentség, ami átlépi a világ határát, meghaladja és elkülönül. Benne semmi gonosz és rossz nem létezhet. Ez abszolút igazságokra épül, független a világ alakulásától. „Szentek legyetek, mert én, az Úr, szent vagyok.” (3Móz 19:2)
A transzcendens szentség Isten elkülönülő tisztasága, rendje, akarata, mely a teremtett világ felett levő igazságokra épül, és nem változik: a világ változásaitól független marad.

Az immanens szentség ezzel szemben a teremtett világ határain belül marad. Az immanens szentség önfeláldozó, átalakító, mert nem zárhatja ki a tökéletlenséget vagy a rosszat, hanem annak ellenére működik tisztán, szeretettel. Nem szigorral, nem abszolút igazságokkal nevel, hanem türelemmel, bizalommal és belső átalakítással. Viseli a világ fájdalmát, és mégis megmarad önfeláldozó szeretetben.

„Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval.” (Róma 12:21)
„Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig.” (Róma 8:22)
„Mert maga a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését.” (Róma 8:19)

Az immanens szentség fogalma kevés helyen jelenik meg a Bibliában, többnyire csak a sorok között, a szeretet működésének leírásában. A keresztény iratokban felismerhető, de ritkán nevezik meg kifejezetten szentségként. Jézus tanításában mindkét archetípus jelen van: a transzcendens szentség igazsága és az immanens szentség átalakító szeretete.
Ilyen rejtett misztérium az „Immanuel” prófécia is: „Ezért ad jelt néktek az Úr maga: Ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek (velünk az Isten)” (Ézs 7:14).
Ezt itt nem névként kell érteni, hanem annak jelölése, amikor a transzcendens szentség belép a világba, és immanenssé válik. Miért nem lett Jézus neve Immanuel? Ez a kereszténység egyik legmélyebb misztériuma, mert Immanuel ebben a jóslatban nem névként értendő, hanem egy állapotként. Immanuel (velünk az Isten, עִמָּנוּ אֵל) itt az isteni jelenlét immanenssé válását jelöli.

Az immanens szentség egyik legmélyebb példája Szűz Mária alakja. Mivel a teremtett világ anyai jellegű, az immanens szentség különösen erősen rezonál a női lélekben. Ha valaki átgondolja Mária történetét, megértheti ezt a minőséget. Egész Izrael a messiást várta, amikor Gábriel arkangyal megjelent Máriának, és közölte vele, hogy kiválasztott lett: általa valósul meg Isten akarata. Mária ezzel valójában királynővé vált, mégsem hangoztatta, nem emelte fel magát mások fölé. Csendben, alázattal vállalta küldetését a sok nehézség ellenére. A prófétai jeleket szíve mélyén őrizte, és a legértékesebbet adta a világnak – amit a világ semmibe vett, sőt megölte. Ezt mint anya különösen fájdalmasan élhette át.

Mária és a Földanya között mély, archetípusos kapcsolat van. A Föld ugyanezzel az alázattal viseli az emberiség érzéketlen, ártó tevékenységét. Minden erejét megfeszítve tartja fenn az élethez szükséges feltételeket. Az időjárási szélsőségek már az egyensúly megbomlását mutatják, mégis – mint élő szervezet – erejét megfeszítve fenntartja az egyensúlyt. Ez sokszor a tudósokat is megdöbbenti. A Föld szenved, de hite abban, hogy az emberiségben változás születik, nem rendült meg. Pont ilyen egy anya. Ez az immanens szentség működése.

Isten önmagát Atyai és Anyai részre osztotta, ezért a teremtett világ is Isten egyik fele. (Erről Franz Bardon is beszél műveiben pl. Brahma es Shakti kapcsolatában, de máshol is.) A két rész között állandó szerelem van. Az Anyai oldal a megnyilvánuló teremtett világ, ahol az isteni szentség immanens formában jelenik meg: nem elkülönülő, nem transzcendens, nem abszolút, hanem önfeláldozó, bizakodó, nevelő.

Ez teszi lehetővé, hogy a bűnös jó útra térjen. Amikor az embert megérinti a szentség, szembesül saját bűneivel, sőt az egész emberiség bűneivel is, amelynek része. Csak ebben a fájdalomban tudja megszülni gyermekét: az isteni jelenlétet, az új embert.

A Jelenések könyvében megjelenő asszony alakja ugyanezt a misztériumot hordozza. „Egy asszony, aki napba volt öltözve… fájdalomban vajúdott, és szülni készült.” (Jel 12:1–2) Az asszony a világban jelenlévő immanens szentség archetípusa: az anyai, önfeláldozó szeretet, amely a fájdalom közepette is életet hoz világra. Gyermeke pedig az a szentség, amelyet a világ – és a gonosz – meg akar semmisíteni, mégis megszületik.

A gyermek születése a kereszténység újjászületésének képe is: az isteni trón előtt Bárány úgy jelenik meg, mint „aki meg van ölve”, és ebből az állapotból emelkedik fel. A szentség nem a sértetlenségben, hanem az áldozatban és az újjászületésben mutatkozik meg. Ez az immanens szentség útja: a világ fájdalmán keresztül szüli meg az új embert, az isteni jelenlétet, amely a sötétség ellenére is életre kel.

Megjegyzés:
  Ez a cikk nem fogalmak felhígítását vagy összemosását támogatja (szinkretizmus vagy univerzalizmus), hanem a valóság és a rejtett minták mélyebb egységének felismerését, amely a hermetikus igazság és hagyomány alapelve.